Apropó...

Szinte havonta olvashatjuk különböző internetes oldalakon, hogy megszületett a legújabb fitness őrület. Volt már CrossFit, zumba, kangoo, trambulinos aerobic, és még hosszan sorolhatnám. Nem akartam lemaradni! Kitaláltam az SSD-t. 🙂

Testalkatunk formálására minden lehetőséget igyekszünk kihasználni, főleg most, a bikiniszezon hirtelen beköszöntésekor.  Egy-egy új fitness trend feltűnik, hódít, támogatókat szerez és ellenzőket próbál leszerelni, aztán ugyanilyen gyorsan feledésbe merül. Gondoltam, nincs vesztenivalóm, a múlt vasárnapi fergeteges jókedvemben, és konyhai magány vidámabbá tétele érdekében: táncra perdültem. A zenét a viharvert kisrádiónk szolgáltatta, a partneremül egy-két fakanál szegődött, és már égett is a zsír, világhódító útjára indítva az SSD-t!

No, jó megosztom a nagy titkot: tekerj egy jó zenére, és maximális hangerőre, engedd el magad, és folyamatosan mozogj a ritmusra. Emelgetheted közben a sarkadat, ringathatod a csípődet, a koreográfia csak kreativitás kérdése… Ha egy-egy számot végigmozogsz, közben megmosod a salátát, meghámozod a krumplit, csíkokra vágod az uborkát, majd újra mozogni kezdesz, biztosan garantált a jótékony hatást. Én hétfőn reggel tettem az első felfedezést, amikor az ébredés tájékán izomlázat éreztem, de fogalmam sem volt, hogy mitől. Akkor jutott eszembe, hogy az előző délelőttöt végigugráltam. Ja, ha ez ilyen egyszerű, akkor már fel is találtam a legújabb mozgásformát. Neve: SSD. Hogy mi az? Stirring Spoon Dance, vagyis főzőkanáltánc. Mivel a magyar nevekkel manapság nem lehet érvényesülni, ezért kapta a találmányom ezt a hangzatos nevet. (Innen is üdvözlöm kedvenc angoltanáromat! :))

Miért jó ez tánc? Nem kell felszerelés, csillogó ruha, plusz idő, ami ugye nem nagyon van. Nem kell bérletet venni, a hátsó sorokban állni, hogy a tinilányok ne mosolyogjanak meg az órákon. Szóval teljesen idő- és költséghatékony az egész! Az, hogy közben a konyhatündérek folyamatosan mosolyognak (legalábbis én így tettem), csak hab a tortán. És el ne felejtsem, még a kóstolgatáshoz sem volt sok energiám, mert örültem, hogy egyáltalán levegőhöz jutottam. Meg úgy éreztem, hogy az ebéd is seperc alatt elkészült, úgy repült az idő.

Kedves Háziasszonyok, Anyukák, Nagymamák! Hajrá! Csak egyszer kell kipróbálni, aztán már nem is lehet abbahagyni. Egy óra tánccal közel 400 kalóriát lehet elégetni. Csak arra kell vigyázni, hogy közben ne feledkezzünk meg az ételekről, mart akkor bizony más is éghet! 🙂

  Képek forrása: flickr.com

Életünk tudósai szerint, a sikerhez szükségünk van krízisekre. Rendben, de ilyen töményen, ilyen mennyiségben? Persze tudom, minden bonyolult, kilátástalan helyzetnél van még rosszabb, még lehangolóbb. Már azt is megtapasztaltam, hogy minden szituációból lehet tanulni, és a túlélés után tovább kell lépni.

Egy csőtöréssel kezdődött. Egyre nagyobb lyukak a falon, lógó vezetékek, bosszúságok. Aztán érkezett a banki értesítő, hogy késésben vagyunk a lízingdíjjal. Nagy meglepetés nem ért, hiszen mióta a fiamnak nincs munkája (ővé az autó), azóta akadozik a teljesítés. Aztán egy “kedves” ismeretlen meghúzta a féltett, kicsi autómat a parkolóban, és végül megsérült a kisebbik fiam az edzésen. Úgy gondolom, ez egy napra éppen elég. Ezért délutánra már fekete betűs nap lett április 24-e, szerda.

És akkor – mert csodák pedig léteznek -, egy telefonhívás, egy kedves női hanggal a vonal túlsó végén, egy csapásra mosolyt csalogatott az arcunkra. “Ha érdekli még az állás, akkor üdvözlöm a munkatársaink között!” – mondta a fiam leendő, új főnöke. Mi pedig örömtáncot jártunk, és azt mondtuk, legyen ez az első lépés, amivel elindulunk felfele ebből a gödörből! Ugye nem kell mondanom, hogy a többi jó dolog szinte magától jött. Kárszakértő a biztosítótól: egy pont megfelelő összeg a javításokhoz. Kisebbik fiam: a rózsaszín tape ismét csodát tett. (Lassan kénytelen leszek hinni ennek a szalagnak a gyógyító hatásában.) És az autómat is bekenték a fiúk valami varázsszerrel, ami szinte eltüntette a horzsolást.

Ilyen pozitív történesekkel ért véget a mi fekete szerdánk. Persze tudom, hogy lesz még sok hasonló, de a addig mosolyogjunk és bízzunk a jósorsunkban! És segítsünk a szerencsénknek, hogy ránk találhasson! Összegyűjtöttem magamnak pár szakember tanácsait, hogy ezután kitartóbb, bizakodóbb tudjak lenni! Íme:

Talán rajzolok magamnak egy hasonló keretet (vagy sok hasonló keretet), hogy gyakran a boldogság közelébe kerülhessek. Meg írok egy listát, azokkal a dolgokkal, amiket nagyon szeretnék megvalósítani.  Meg sokkal többet fogok mosolyogni, és nem hagyom, hogy az apró bosszúságok, nehézségek még mélyebbre taszítsanak.  És már gyűjtögetem a vidám zenéket, amiket ébredés után elindítok, hogy vidámabban induljon a napom, mert akkor csak így folytatódhat… És egy tegnapi bulvárhír után – Szűcs Judith közel a hatvanhoz újra férjhez megy – talán még… Na jó, tudom, hogy nem vagyok egy Szűcs Judith-alkat, de nem is akarok férjhez menni! De séta, egy klassz program, egy fagyizás, talán még jár nekem, és a változatosság kedvéért nem egyedül! Meg különben is van 8 év előnyöm az énekesnőhöz képest! 🙂 Addig is herceg helyett… 🙂 :

Fotók: flickr.com

Ausztrál kutatók szerint, a gyermekes nők tovább élnek. Pszichológiai meg fiziológiai okokat emlegetnek, de úgy gondolják, hogy a jelenség valódi okát nem találták meg. Hááát, én igen!

Hogy a fenébe ne élnék sokáig, mikor minden életszakaszban szükségük van rám a gyerekeimnek. Őszintén szólva, két (majdnem) felnőtt fiú édesanyjaként, néha tudnám mellőzni a “nélkülözhetetlenségemet”, de akkor meg biztosan sóvárognék utána.

Na igen, ekkor még minden rózsaszín…vagy mit is beszélek…kék! volt. Hurrá megszületett, egészséges, minden ujja a helyén volt, csak néha adta el a házat a harsogó oázásával. Előfordult, hogy éjszaka egy teljes órát tudtam egyhuzamban aludni, és az alvajáróként való közlekedést is hamar megszoktam. Szóval minden rendben volt, három év elteltével, jöhetett a következő kékbe bugyolált jövevény.

Az évek teltek, és rám egyre nagyobb szükség lett. Következtek sírós-rívós óvodai és játszótéri verekedések, és a könnyeket valakinek le kellett törölnie. Kezdődött (a máig véget nem érő tanulós időszak), amikor segíteni kellett leckében, az ő szorgalmi feladatuk gyakran az enyém lett (tudom, ebben nagyot hibáztam), és azt is meg kellett hallgatnom, hogy melyik tanár nem való erre a pályára. (Ez volt a finomabb verzió, a másikban már erre a világra sem való az emlegetett személy.) Érdekes és tanulságos volt pedagógusként átélni ezeket a monológokat.

Aztán túléltük együtt a szerelmi csalódásokat. Legalábbis az eddigieket. Láttam könnyeket a fiúk szemében akkor, mikor már (papíron) nagykorúak voltak, és bizony vigasztaltam megbántott, lapátra tett barátnőket is. Arra azért kíváncsi lennék, hogy őket vajon miért nem a saját anyukájuk pátyolgatta? De azért jókat mosolyogtam, mikor a szakítás mindkét verzióját hallottam. Aztán meg próbáltam több-kevesebb sikerrel békíteni. Talán ügyvédként többet keresnék, ezen még gondolkozom!

És persze akkor is nagy szükség volt (van) rám, amikor kellene egy kis anyagi hozzájárulás az aktuális programhoz, elkopott a cipő, lejárt a bérlet……. a sor a végtelenben végződik. Vagy ott sem! Most meg az íráskészségemre van nagy szükség, mert a nagyobbik éppen munkát keres, és: “Anya, csak te tudsz olyan klassz szlogeneket, meg olyan szuper nyalizós mondatokat írni, amit a t. munkáltatók olvasni szeretnének!” …akiket innen is meleg szívvel üdvözlök! Vegye már fel valaki, könyörgöm, mert már motivációs levelekkel álmodom! (Egyébként jó munkaerő a gyerek, csak itthon lusta, a munkahelyen pont olyan ügybuzgó, mint az anyja!)

Nélkülözhetetlen vagyok még a konyhában, a vasalódeszka mellett, a mosógép előtt stb. Tudnak ám az én ügyes fiaim főzni, csak a művelet után elmosogatni és összepakolni nem. Azt mondják, az nem tartozik a  kreativitásukhoz. Majd megtanulom ezt a mondatot. A baj a “konyhaszolgálatukkal” csak az, hogy közben elvisz a szívroham, hogy mikor gyújtják fel a konyhát, mert ugye közben még lógni kell a neten is. És mint tudjuk, a sistergő olaj hangját elnyomja az üzenetet jelző pittyegés…és attól kezdve, az étel már magától készül, vagy leég.

Itt tartunk most, üdvözletem az ausztrál kutatóknak, ha segítségre van szükségük, keressenek bátran! Összegezve a felsorolást – ami erősen hiányos – még sokáig szükség lesz rám. Meg ugye az unokák… Lehet, hogy az írói “tehetségemet” arra fogom használni, hogy apróhirdetésben magasztalom a soha fel nem növő fiaimat, hátha valaki lecsap rájuk, mert szintén örökké szeretne élni! 🙂 Mire nem lesz rám szükségük, ilyen leszek…

(Képek: flickr.com)

Új, kivételesen igen hasznos felhívás terjed a közösségi oldalakon. Vegyél két (vagy több) kávét, frissítsd magad az egyikkel, a többit hagyd a kávázóban azoknak, akik nem engedhetnek meg maguknak még egy csésze forró italt sem. Vagyis: kávé felfüggesztve!

Sokszor szeretnék valami jót cselekedni, de magam sem bővelkedem az anyagi javakban.  Sajnos nem tudok többet áldozni erre a projektre, mint pár száz forintot, ezért, nagyon megtetszett az a kezdeményezés. Különböző cikkek szerint,  Olaszországban már a múlt század elején gyűltek a kávézókban “felfüggesztett” italok. Miért nem lepődtem meg? Hiszen az isteni olasz kávékkal csodákat lehet tenni. Akár így is.   Nosza csatlakozzunk!

Budapesten már egy térkép szerint lehet csatlakozni üzleti partnerként, vagy felajánlóként. És már sütiből, fagyiból, újságból is lehet +1 darabot/példányt kifizetni és a helyszínen hagyni. Egyre több a helyszín, a vásárló és sajnos, a rászoruló is.

Túúúúdooom! Túúúúdooom! Most sokan azt gondolják, miért kávét, amikor sokan még kenyérhez is csak a kukából jutnak. Igaz. De valahonnan el kell indulni. Meg aztán a kávézás élménye, a csésze melegsége, a társaság (gondolom, azokban a kávézókban, ahol vállalták ezt a tevékenységet, ott a nem feltétlen szalonképes ruhában lévő fogyasztókra is számítottak), egy beszélgetőpartner… mind-mind szerezhetnek pár kellemes percet a kilátástalanság közepén.

És igen, azt is tudom, hogy bizalmatlanok vagyunk. Én is! Szeretnénk biztosan tudni, hogy az aktuális felajánlásunk célba ér.  Nem tudom miért, de valahogy most olyan női megérzésem van, hogy ez a dolog működhet! Akkor hát, lehet egy csészével több? 🙂 Vagy még több….?

 (Fotók: flickr.com)

Mert igenis, minden nő mellé kell egy jó pasi! Beismerem, nálam sok jelölt volt! Álompasik és hétköznapiak, főszereplők és néhányan  a statiszták közül. Filmesek, sportolók, meg néha, egy szembe jövő, ajtónál előre engedő, szívdobogtató mosoly és szempár tulajdonosa. Aztán hosszú vajúdás után, meghoztam a döntést: Hugh Jackman-nel értem célba…

Most őszintén, tudnál neki ellenállni?

Miután megszületett a döntés, már gyorsan ment a megvalósítás. Nincs titok, de kell egy kicsi kreativitás, meg néhány “hozzávaló”, hogy magad mellett tudd azt, akit szeretnél. Minden eszközt beszerezhetsz a “nem írom le a nevét, mert az reklám”, de nagyon gazdaságos üzletlánc első utadba első áruházában.

Tehát: végy egy csomag (sajnos kisebb kiszerelésben nem kapható) álmennyezeti lapot (hungarocell), néhány tubus temperát (szín tetszés szerint), és áldozz fel egy darab szivacsot, amit kicsi darabokra csipkedsz. Ja, és a legfontosabb! Keress egy jó képet álmaid férfijáról, aki innentől kezdve (lecserélésig), mindig csak rád mosolyog!

Nekem még egy üres faldarabom is volt a szobának abban a részében, ahol berendeztem a “sarokirodámat”, kilátással a… játszótérre. Sajnos, nem a filmekből jól ismert felhőkarcolókra, de nekem így is nagyon kuckós és otthonos lett. Főleg, amikor H. J. is hozzám költözött!

A hungarocell két darabját összemaszatoltam a bordó, sárga és barna temperába mártott szivaccsal, rögzítettem a falon, és már készen is volt a kitűzőtábla, amire az éppen aktuális, legértékesebb jegyzeteim kerülnek.

Itt, jól megférnek egymás mellett, a napi erőt adó idézetek, a képeslapból kivágott, mindig mosolygó napocska, az elintézendők véget nem érő listája, és az éppen megtanulandó angol szavak felsorolása. A cetlik cserélődnek, Jackman marad. Mivel sokat dolgozom a számítógép előtt – onnan megyek aludni, és a reggeli kávéval “kortyolgatom el” a friss híreket (amiket néha nehezen vesz be a gyomrom) -, így garantált, hogy egy sármos férfi oldalán töltöm az időm nagy részét.

Ilyen egyszerű, hogy miénk legyen álmaink férfija! Merjünk nagyot álmodni, és legyünk kreatívak!                                Költség: minimális! Haszon: maximális!

(Fotók: flickr.com, saját)

Olvasom a cikket a “nagytestvér” oldalán: hogyan frissítsük fel a nyelvtudásunkat tankkönyv nélkül? Fazekas Virág több klassz tippet gyűjtött össze. Bár, társasozni… talán mégsem, közös főzés az angol séffel… na, azt tuti nem! De a fall in love… nos, azt érdemes kipróbálni. Megtettem! Túléltem!

Véletlen megismerkedés (munkakapcsolat), aztán lassan-lassan személyesebb folytatás. Nem akartam, szó szerint kézzel-lábbal tiltakoztam. Úgy éreztem, hogy egy ilyen kapcsolatnak nem lehet jövője. Aztán a  “nem tudnának eladni” szintről gyorsan fejlődött a nyelvtudásom. A Kedves nagyon türelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Szóval elérkeztem a “fell in love” gyönyörűséges állapotába. Nálam ez még magyarul sem könnyű, angolul pedig, igen nagy kihívásnak tűnt.

De a pasi aranyos volt, nem akart kihasználni, nem ígért toronyórát lánccal. A szó legszebb értelmében, igazi úriember volt. Sok közös programot szervezett, nagy sétákkal, szép, bár nem igazán magasröptű beszélgetésekkel. Ez az én szókincsbeli hiányosságomon múlott. Az utazás a hosszú hétvégére egy kicsit macerás volt, mert azért ötszáz kilométerre, minden témára nem voltam felkészülve. De ezt is túléltem, és az együtt töltött idő egyre gördülékenyebbé tette a kommunikációt. A legszuperebbek a közös mozik voltak. Filmek angol nyelven, a biztonság kedvéért magyar felirattal. Csak az én kedvemért! Ezt is megértem! A privátabb dolgokat nem részletezem, de voltak olyan szavak, amiket nem találtam meg a szótárban.

A történet sajnos már “past tense”. Nem rajtunk múlott! De az emlékek megmaradtak és felejthetetlenek. Szóval, kedves Olvasó, vállald be! Nem baj, ha nem vagy perfect, csak keresd (találd) meg a megfelelő partnert. Ha még néhány szerelemmorzsa is jut, az már csak hab a tortán. A cikkírónak tehát maximálisan igaza volt: “Ess szerelembe – ez a leghatékonyabb módszer mind közül!”

(Fotók forrása: flickr.com)

(Az illendőség kedvéért belinkeltem volna a cikk elérhetőségét – ha működne az admin felület.)

… már működik.

Nem pipáltam a 18-as karikát, mert esküszöm, a bejegyzésben nem lesz felnőtt tartalom! Az azonban biztos, hogy a hódítás új formája van kialakulóban. Legalábbis a fiam szerint, mindenképpen!

Igazolt sportoló a kisebbik (közel 200 cm-es) gyermekem. Kézilabdázó, ennek a csapatsportnak minden szépségével és durvaságával. Szegény anyja (én) sokszor felugrik a nézőtéren egy-egy pofon láttán, máskor meg a bírókkal veszekszik, mondván: Ugyanazt a meccset nézzük, spori? Hol hagytad a szemüvegedet?

Nos, ez a kreatív gyermek (kora szerint majdnem felnőtt, de ugye tudjuk, a “gyerekségből” sosem lehet kinőni!) megtalálta szemet vonzó lánytekintetekhez vezető legrövidebb utat. Kék csíkokat ragasztatott a lábára! (Nem akarom reklámozni a szalagot, különböző fájós testrészekre használják.) De az, hogy az én aranyos gyermekemnek nem voltak “mindjártlekaparomafalat” fájdalmai, az tuti.

A szexi vádlivillantás, a forró meccshangulat még az esetleges igazi fájdalmakat is elűzhette. Remélem, ha ezzel a közvetett, “nem anya, én nem azért…, de tényleg!” – módszerrel begyűjti a kellő számú like-ot, megtudja a megfelelő telefonszámot, és megtalálja a potenciális barátnő-jelöltet, akkor nem kék virágot vesz majd!

Hiába, változik a világ! Az én időmben még koptatott farmerrel, egy apuci által Bécsből beszerzett csokival, kackiás bajusszal próbálták a fiúk felhívni magukra a figyelmet. Most meg ez az ártatlannak álcázott szalagmizéria! Még szerencse, hogy a gólok száma is okot adott örömre! Hajrá Kisfiam! Mindent a cél érdekében! 🙂

Te is alaposan bevásároltál a hosszú hétvégére? Mert ugye a boltok zárva tartottak, így a családok legnagyobb része a túlélésre készült fel. Hús, kenyér, tej, krumpli… Most meg esszük a maradékokat.

Nem dúskálunk a földi javakban, de még futja a szükséges élelmiszerekre. Bár szomorúan látom a híradásokban sok-sok ember nehéz sorsát, és sok dologról már mi is lemondtunk, még nem kell nélkülöznünk. Még…! Ki tudja, mit hoz a jövő? Ezért aztán, próbálom kicsit felturbózni és hasznosítani a húsvéti maradékokat.

A reggeli borított, sajtos-tojásos pirítós receptje bármikor hasznosítható, ha a kenyér már nem éppen friss, ha van egy-két tojás, és a sajt még reszelhető. Az összekevert alapanyagokkal kell megkenni a pirítóst, és zsonglőri mozdulattal a serpenyőbe fordítani, amit előzőleg megkentünk olajjal.

Mire a kenyérpirító a helyére került, már készülhetett is az ebéd. Ez a recept még azokból békeidőkből való, amikor a fiaim kisebbek voltak, és némi locsolópénz reményében körbejárták az ismerősöket. És nem mellesleg, begyűjtötték a piros-kék-zöld-matricás-festett-stb. főtt tojásokat is. Némi darált hús, fűszerek, és már sülhetett is fasírozottba bújtatott tojás. A locsolás már elmarad, de a szokásos ebédet – a hagyományok ápolása kedvéért – elkészítem.

Ha Te is kicsit többet vásároltál a kelleténél, próbáld ki! Jó étvágyat!

Pár nappal ezelőtt egy tévéműsorban a pimaszságról láthattunk képeket. Jogtalanul elfoglalt, mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóhelyekről, az utcákon marékszám eldobált csikkekről. Egy régebben elmentett cikk jutott eszembe, és a súlyos tízezresek, amelyeket elfüstölünk.

Nem szeretnék senkit leszokásra buzdítani, nem tisztem. Felnőttek vagyunk magunk döntünk a saját életünkről. (És őszintén szólva, néha én is nyúlok a doboz után. Szerencsés esetben nem találok öngyújtót, így a művelet meghiúsul.) Az már sokkal elgondolkodtatóbb, hogy az épületekből kitiltott dohányosok az utcára szorultak, és hamutartó hiányában a csikkek legtöbbször a földön landolnak.

Flore Garcia Bour, egy francia egyetemista, a dohányosok rendetlenségére, az eldobott cigarettavégekre akarta felhívni a figyelmünket. Egy “sikkes csikkes” ruhát készített az utcán heverő alapanyagokból. Nem volt nehéz dolga, hiszen – mint internetes oldalán beszámolt róla – húsz perc alatt 560 csikket sikerült összegyűjtenie.

http://vfare36.wordpress.com/2011/05/20/parisian-designer-flore-garcia-bour-designs-dress-with-cigarette-butts/

Ez a darab nem lesz az év modellje sem itthon, sem külföldön, pedig igen tartós. Az utcán eldobott csikkek ugyanis legjobb esetben másfél év alatt bomlanak le, rosszabb esetben tizenkét éven keresztül is szennyezik a környezetet. Sajnos, ennek az egyedi “koktélruhának” a magyar változata is gond nélkül elkészülhetne, a “hozzávalók” nálunk is megtalálhatók.

Apropó…koktélruha! Szerény számításom szerint, egy csinos (bár nem a legmárkásabb) koktélruha árát füstöli el egy dohányos, egy-két hónap alatt. De számolhatunk akár könyvben, mozijegyben, vagy szükség esetén a gyerekek menzai díjában is. Ki erre, ki arra spórolhat(na!).

Jobb ötlet híján – újév még messze van -, a húsvéti nyúlnak fogadtam meg, hogy hétvégén kiállításra megyek. Belépő = egy doboz cigaretta ára. A csikkek eldobásával kapcsolatban nem kell fogadkoznom, eddig sem tettem. Aztán ezt ügyesen megcsinálom, és jöhet a következő cél: a koktélruha! Vagy valami más…

Kis célok, azonnali döntések, és a siker nem marad el. Mert ugye:

“Ne várj, a legjobb alkalom soha nem fog elérkezni. Kezdj hozzá ott, ahol éppen most vagy, és használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat útközben úgyis meg fogod találni.” (Napoleon Hill)

Nos, ez a “nyárvarázslás” nem is olyan könnyű dolog. Jó volt a hangulat, amikor a kürtőskaláccsal megidéztük az ismerős illatokat, ízeket. Egy napra (tegnapra) a napsugarakat is sikerült előcsalogatni… Aztán a kalács elfogyott. Az eső meg zuhog. És a csalódottságon kívül szereztem egy újabb ellenséget is magamnak – a mérlegemet.

Bár a fiaim mindent megtettek annak érdekében, hogy a kalács ne romoljon ránk, és hogy minél kevesebb grammal (dekával) gyarapítsam a már meglévő súlyfeleslegemet, azért jutott nekem is pár tekercs. Nagy örömömben, hogy házilag elkészítettem a kürtőskalácsot, a tesztelést (ld.: kóstolást) kicsit több darabon végeztem el, mint kellett volna. Így az új közellenség – bár ez lenne a legnagyobb – a mérleg lett. Még jó, hogy nem tud beszélni, mert biztosan “beszólt” volna. Így csak “bemutatott”. Valami olyat, amit nem akartam látni. Ha lehet húsvéti fogadalmat is tenni, nem csak újévit, akkor én ma megtettem. Vége a nassolásnak, mozogni kell! És ezt nem gátolhatja meg semmiféle hangulatvarázsló hókuszpókusz!

Így ma csak egy túrós-kakaós muffin született. (Több receptet is találtam, talán ez volt a legegyszerűbb). Persze csak azért kezdtem sütni, mert a maradék túrót fel kellett használni. Válság van, nem dobunk ki semmit! Milyen érdekes… több évtizeddel ezelőtt a dédnagymamám is mindig ezt mondta (Ételt nem dobunk ki!), csak éppen nem használta a “válság” szót. Még mondja valaki, hogy az idő és a történések nem ismétlik önmagukat… Szóval… muffin. Tudom, húsvétkor kalácsot, tortákat kell posztolni, de ezt már megtették a nálam ügyesebb, igazi gasztrobloggerek. Tehát, ha marad egy kevés túró, ami még használható, próbáld ki ezt a sütit. Nem túl drága és nem is időigényes, de annál finomabb. Díszítsd a “nagyfogyasztók”, vagyis a családtagok ízlése szerint. Ha nem akarsz Te is ellenséget szerezni magadnak, akkor kerüld a többszöri kóstolást! Vagy ne állj a mérlegre! 🙂